1952 Decemberében 11 hónaposan ültem a zongora előtt és azon gondolkoztam, hogyan lehet ezzel játszani. Édesanyám megmutatta. Még most is emlékszem, ahogyan kotta nélkül játszott és néha kereste a megfelelő akkordokat bal kezével a dallamhoz. Ez volt az első és egyben sorsfordító élményem a zongoránál. Akkor határoztam el, hogy én is szeretnék zongorázni. Hálás vagyok, hogy Szüleim mindenben támogattak, segítettek. A következő állomás életemben az volt, amikor 1970 karácsonyára kaptam egy Böhm (NDK) Matador orgonát. Persze, hogy zenekart szerveztem.
METRO QUARTETT ZENEKAR
Az akkor még külön Cégként üzemelő METRO Budapesti Földalatti Vasút zenekara lettünk 1971-ben. Az első és egyetlen zenekar ahol orgonistaként szerepeltem ez volt, ráadásul alapító tag voltam. A próbatermet, hangosítást, némi fellépést a Metrósok biztosítottak. E mellett voltak más fellépéseink is, melyeket mi magunk szerveztünk. A legemlékezetesebb mégis a Ki Mit Tud ? szereplésünk volt, ide a Metrósok neveztek be minket és ahol a középdöntőig jutottunk.
Abban az időben Keith Emerson (ELP) és Rick Wakeman (Yes), Jon Lord (Deep Purple), Marián Varga (Collegium Musicum) voltak a példaképeim, instrumentális zenét kedveltem. Később ismertem meg Isao Tomita felvételeit és lenyűgöztek klasszikus feldolgozásai. A közönség a slágerzenét kedvelte, mi is azt játszottuk. Kerestük a közös utunkat, de nem volt saját számunk. Nem veszekedtünk, de rájöttünk, hogy mindannyian külön utakon fogunk járni. Zenei példaképeim improvizációi arra ösztönöztek, hogy nekem is meg kell tanulnom improvizálni. De nem tudtam, hogyan és kitől tanulhatnám meg, hiszen az improvizáció a rögtönzés egyszeri és megismételhetetlen. Az „itt és most” pillanat mindég más, nincs lekottázva. Erzsébet néni a zongoratanárnőm (Sebestyén Tiborné) bátorított, hogy jelentkezzek a Bartók Béla zeneművészeti Főiskola Jazz tanszakára Gonda János rektorhoz felvételizni. Felvettek. Mégsem végezhettem el, mert a Jazz tanszak nem mentesített a fiúk számára kötelező sorkatonai szolgálat alól, mint a klasszikus tanszak. Fájó szívvel el kellett jönnöm mert egy hónapon belül elvittek volna katonának. Így lettem Elektronikai műszerész, később informatikus. A következő állomás a katonaság volt. Mezőtúr. A sors megengedte, hogy itt is zenélhessek.
A leszerelés után hosszú évekig a magánélet történései következtek. Tanulmányok, ismeretségek, az aktív zenélés háttérbe szorult. Ez az élet rendje, amikor az ember foglalkozást választ, családot alapít, apa lesz, mások lesznek a priorítások. A közös zenélésnek itt lett igazán vége. Tudtam, hogy sosem leszek hivatásos zenész, mert az azzal együtt-járó életmód nem az én világom. Aki a születése pillanatától a billentyűk világában nő fel, az nem élhet hosszú ideig zenélés nélkül. Belső késztetés. El lehet nyomni, lehet közben szeretni a zenét, zenét hallgatni, beszélni a zenéről, másoknak tanácsot adni, bármit lehet, de előbb-utóbb felszínre tör, elemi erővel. Velem is ez történt. Nem lehetsz boldog, ha nem csinálhatod azt, amit szeretsz, amit a szíved diktál. Hiába a pénz, hiába a vagyon, a lélek nem nyugszik. És ez így van rendjén.
© Hargitai Gábor